A címben szereplő két kifejezés – a nácizmus és a Holokauszt - egymással szorosan összefonódva, történetiségében ok-okozati viszonyban összekapcsolódva, szét nem választható módon került bele az emberiség krónikájába, így tárgyalásuk is csak együttesen célszerű.
Ha a Holocaustot a világtörténelem legszörnyűbb okozataként fogjuk fel, akkor a két kifejezés közül ennek történetiségével kell kezdenünk. Sokan, sokszor és sokféleképpen írtak már a Holocaust történetéről, ám átfogó jellegű a zsidó Holocaust minden részét érintő – és mindemellett az olvashatóság határain belül lévő terjedelemmel rendelkező – tanulmány kevés van a neten.
Pedig a téma folyamatosan az érdeklődés középpontjában van, amellett tárgyalása, bemutatása az új és újabb generációk miatt is fontos feladat. A középfokú oktatásban használt Száray Miklós-Kaposi József által szerkesztett „hivatalosnak” tekinthető tankönyv 48 fejezetéből – melyből 7 szól a második világháborúról – egy teljes fejezet taglalja a Holocaust eseményeit.
A Holocaust jelentése a Biblia görög fordításában „égő/egészen elégő áldozat”, átvitt értelemben pedig: „ami a tűzben pusztul el”. Jelentése azonban az angol változatban a következőképp értendő: a náci Németország programja a zsidó nép kiirtására. Széles körben elterjedt még a soa kifejezés is, angolul shoah, („szerencsétlenség”, „csapás”,” megsemmisítés”) ugyanis a háború után megmaradt zsidó közösségek – köztük a magyar zsidóság is, mely a vészkorszakelnevezést választotta – ezen terminust tartották legmegfelelőbbnek.
Az említett értelmezés szerint a Holocaust 12 évig tartott méghozzá a nácik 1933 –as németországi hatalomra jutásától a második világháború 1945 –ös befejezéséig. A korabeli Európában a jelzett időszakban nagyjából 11 millió zsidó élt, közülük 1933 és 1945 között körülbelül 5-6 milliót gyilkoltak meg a nácik és kollaboránsaik. (Egyes történész nézetek szerint az 5 és 6 millió közti szám túlzott. A különböző becslésekről cikkünk végén írunk bővebben.) Az áldozatok 65%-a - 3,7 millió ember - a haláltáborokban, 26%-a (1,5 millióan) a szovjet területeken működő Einsatzgruppék kivégzései nyomán, és 9% -a (0,5 millió fő) a háborús kegyetlenkedések, spontán kivégzések, agyonverések és éhezés miatt halt meg!
A hihetetlen méretű népirtás elemzésének és bemutatásának teljessé tétele, illetve az ok-okozatok legalább részleges megértése miatt jelentőséggel bír az általános európai zsidó ellenesség korábbi gyökereinek megemlítése.
A zsidóüldözések ókori gyökerei
A XX. század előtti zsidóüldözések szerteágazó okait nem könnyű elemezni, mint ahogyan azt sem könnyű behatárolni, hogy mikor és hol kezdődhettek a világban az első szervezett és nagyobb méretű zsidóellenes pogromok. Az mindenesetre biztos, hogy már a zsidóság ókori történetében, a Krisztus előtti 1800 –as években elindultak bizonyos megkülönböztetési folyamatok. Korabeli források szerint ugyanis a zsidók ezen években érkeztek meg Egyiptomba, ahol több mint 500 évet töltöttek, és rabszolgasorba süllyedtek. Az első üldöztetések alighanem ezen időszakban elkezdődtek. Később a Krisztus előtti 1200 –as évek elején a fáraó és az egyiptomi hatalmi elit elűzte a zsidókat az Egyiptomi Birodalomból. Rabszolga sorba süllyedésük és elűzetésük okai sajnos nem ismertek, bár számtalan kutatásnak tárgyát képezik.
A zsidók tehát Krisztus előtt 1230 körül Egyiptomból – Mózes vezetésével - Kánaánba vonultak, ahol rövid időre megszülethetett első államuk: Izrael. Ekkor még úgy tűnt, talán a Föld többi népéhez hasonlóan a zsidók is megindulhatnak több évezredes történelmük fejlődési lépcsőin, melynek végén a világ népeinek egyenrangú és elismert tagjai lehetnek. Ám a történelem másként alakult. Államukat az ókori kelet birodalmai sorra leigázták, majd Krisztus előtt 63 -ban bekövetkezett a végső szétvándorlást (exodust) előidéző római uralom.
A keresztény vallás kialakulásának korára Palesztina a Római Birodalom egyik legkevésbé nyugodt, lázadásokra leginkább kész provinciája lett. A puskaporos hordóhoz hasonlító területen ekkor tűnt fel Jézus, aki tanításaival, népszerűségével kivívta a zsidó vallásvezetők haragját, és ezáltal tovább növelte a térségben a politikai feszültséget. A középkori Európában fokozatosan általánossá váló zsidó-keresztény ellentét gyökerei jelentős mértékben ezen viszályra vezethetőek vissza, ugyanis a zsidó főpapok meghatározó szerepet töltöttek be Jézus halálra ítélésében.
A Jézus által terjesztett tanok, újdonságnak tekinthető elvek, és maga Jézus személye is komoly konkurenciát jelentettek a zsidó vallásvezetők számára, és azt a – későbbiekben ténylegesen be is következő – veszélyt hordozták magukban, hogy a zsidó vallásból egy új vallás fog kifejlődni. Így a római helytartó (Pilatus) felé fordulva kérelmezték Jézus nyilvános megbüntetését, és elítélését. Így elmondható, hogy ugyan a kereszténység zsidó területen, a zsidó vallásból kifejlődve jött létre, és maga Jézus illetve 12 tanítványa is zsidó volt, mégis a megváltó keresztre feszítése a zsidó főrabbik tevékeny közreműködésével történt. Később a középkori Európa keresztény népessége évszázadokon át tette felelőssé a zsidókat Jézus haláláért.
A zsidóság Krisztus utáni történetét újabb konfliktusok jellemezték. Már i.sz. 66 –ban nagyarányú római ellenes felkelés kezdődött, melyet Vespasianus császár csak hosszú harcok árán tudott leverni. A zsidó lázadás elfojtása során rombolták le a római katonák a zsidók egyetlen templomát Jeruzsálemben. A legnagyobb és leghevesebb felkelés Simon Bar Kochba (eredetei nevén Simon bar Koziba) vezetésével Krisztus után 132 –ben tört ki. A lázadás hatalmas méreteket öltött, Hadrianus császár kénytelen volt Britanniából és a Duna vidékéről is légiókat vezényelni Palesztinába. (A felkelés csúcspontján 13 légió harcolt a területen.) A zsidók végül 3 évig tudtak ellenállni. A felkelést 135 nyarán verték le, Bar Kohbát és embereit elfogták és megölték. Cassius Dio 580 000 megölt zsidóról számol be, 50 megszállt város és 985 teljesen elpusztított falu mellett, de a rómaiaknak is komoly veszteségeik voltak. A lázadás elfojtását követően kegyetlen megtorlás kezdődött, melynek során a rómaiak zsidók ezreit ölették meg. Jeruzsálem új neve Aelia Capitolina lett, ahová zsidóknak halálbüntetés terhe mellett tilos volt belépniük. Számtalan zsidókat korlátozó törvény született, így a zsidók Palesztina elhagyása mellett döntöttek. Megkezdődött a diaszpóra (szétszóratás) vagy második exodus (kivonulás) melynek során Palesztina zsidó lakossága széttelepült a Római Birodalom provinciáiba: Európa és Afrika különböző városaiba.
Zsidóüldözések a középkorban
Az Európa városaiba menekült zsidók nem tudtak földterületekhez jutni, így a földművelés-gazdálkodás helyett olyan mesterségekkel kezdtek foglalkozni, melyek számukra is végezhetőek voltak. Így lett tipikus zsidó foglalkozás az aranyművesség, a pénzkölcsönzés, a kereskedés, később pedig a különböző polgári jellegű szakmák (orvoslás, ügyvédkedés, tanári pályák). A 11. század végétől azonban helyzetük fokozatosan romlott: a keresztes hadjáratoknak ezrével estek áldozatul, az egyre erősödő katolikus egyház is általában ellenségesen tekintett rájuk. A keresztes vezér, Gottfried Bouillon „védelmi pénz” kizsarolásával még csak megsarcolt néhány zsidó közösséget, de Emicho leiningeni gróf francia és német nemesekből, valamint közemberekből álló serege 1096 májusában már rájuk is támadt. Fittyet hányva IV. Henrik német császár tilalmára, először a speyeri zsidókra rontott, de itt a püspök, akinek jóindulatát a zsidóknak sikerült megvenni, megvédte a legtöbb zsidót. Wormsban a keresztesek már szabályos vérfürdőt rendeztek, amihez csatlakozott számos városlakó is. Hasonló pusztításokra került sor a második hadjárat (1146-1148) során is, amikor a keresztesek német és észak-francia zsidó közösségekre rontottak. Carentanban szabályos utcai harc alakult ki a zsidók és a keresztesek között, de a zsidó ellenállást véresen leverték. A harmadik keresztes hadjárat (1189-1192) előestéjén a felkorbácsolt zsidó- és mohamedánellenes érzelmek Londonban gyilkosság-sorozattá fajultak. A 4. lateráni zsinat (1215) döntéseinek értelmében megkülönböztető viseletet (csúcsos süveget és sárga foltot) voltak kötelesek hordani és eltiltották őket a közhivataloktól is.
A keresztény népesség hangulata a 11-12. századtól szinte minden európai királyságban zsidóellenes lett. Ennek okait sokan próbálták elemezni, de szinte minden elmélet kiemelte a zsidók szándékos elkülönülését, zárt közösségekben való életmódjukat, saját vallási szokásaikat, nyelvüket, összegezve a be nem illeszkedést célzó életvitelüket. A pszichológia általános „törvénye” szerint az elkülönülők a „nagyon mások” mindig ellenérzéseket keltenek egy közösség tagjaiban. Emellett a zsidók olyan mesterségeket űztek, melyek sokszor „kihasználták” a keresztények nyomorúságos helyzetét: ilyen volt a pénzkölcsönzés (uzsora) is. Ráadásul a zsidók – mivel nem művelhettek földet – nagy gyakorlatot szereztek a kereskedelemben és pénzügyletekben, így akkor is sikeresek maradtak, amikor a keresztényeket gazdasági válságok sújtották. A nyomorban is jól boldoguló, amellett önmagukat szándékosan elkülönítő zsidók így gyakran általános gyűlölet tárgyaivá váltak. Ezen helyzetekből – többnyire válságok idején – születtek a pogromok.
A középkor egyik legnagyobb pogromjára a XIV. századi Spanyolországban került sor. Ugyanis 1380 körül gazdasági hanyatlás áll be a térségben, amelynek következtében szociális feszültségek alakultak ki. 1391. június 6-án kora reggel lángra lobbant a sevillai zsidónegyed. A mintegy 20-30 ezer főnyi zsidó közösséget megsemmisítették: a legtöbb embert megölték, a túlélők nagy részét eladták a mohamedánoknak. Mások, hogy mentsék az életüket, megkeresztelkedtek. Az erőszakhullám végigsöpört a térségen és átterjedt az Aragón királyságra is. Összesen mintegy 70 közösség semmisült meg, sok ezer embert mészároltak le. Az uralkodók és a helyi közigazgatási vezetők sikertelenül próbálták megfékezni a tombolást. A pogrom-sorozat alatt és után a zsidók tömegesen keresztelkedtek meg, mivel ezzel általában el tudták kerülni a halált. A megkeresztelt zsidókat marránóknak (disznóknak) nevezték.
A keresztények szemében különös zsidó szokások is termékeny táptalajt biztosítottak az olyan babonáknak és tévképzeteknek, melyek szerint a zsidók keresztény gyermekek vérét használják fel szertartásaikhoz. A középkori Európa első vérvádja az angliai Norwichban ütötte fel a fejét, ahol egy William nevű kisfiú haláláért kárhoztatták a zsidókat. (Jellemző az esetet körülvevő hisztériára, hogy Williamet – aki a vérvád hangoztatói szerint sem volt több, mint egy jómódú gazda kisfia - később szentté avatták.) A zsidókat csak a helyi hatóságok erőteljes fellépése mentette meg a lincselni készülő tömegtől. Ettől kezdve a középkori Európában, ha egy keresztény kisgyerek eltűnt vagy gyanús körülmények meghalt, sokszor előfordult, hogy a zsidókat vádolták rituális (vallási gyökerű) gyilkossággal. Egy másik gyakran hangoztatott vád volt, hogy a zsidók ellopják a megszentelt ostyát, amely a keresztény hit szerint Jézus testét jelképezi, és döfködik, szurkálják, hogy „újrajátszák” Krisztus megölését. Az ún. ostyavád abból a keresztény vélekedésből fakadt, hogy a zsidók, mint nép, egyetemesen felelősek Krisztus haláláért.
Ugyancsak a XIV. században zajlott a történelem legnagyobb járványa az 1346 –ban kezdődő pestis járvány. Bár a zsidókat éppúgy pusztította a „fekete halál”, mint a keresztényeket, hamar lábra kapott a vélekedés, hogy a járványt a zsidók okozták. A kínpadra vont zsidók „bevallották”, hogy valóban ők mérgezték meg a kutakat. Az összeesküvés-elmélet szerint az egész kontinenst behálózó zsidó szervezkedést Spanyolországból irányították, itt készítették el pókokból, békákból, keresztények szívéből és megszentelt ostyából a halálos mérget, amelyet aztán Európa vizeibe öntöttek. A cél állítólag a keresztények kiirtása lett volna. Ehelyett majdnem az európai zsidóságot irtották ki. Hiába hangoztatta VI. Kelemen pápa, IV. Károly német-római császár, IV. Péter aragóniai király és mások, hogy a kútmérgezés vádja koholmány. Az apokaliptikus (végítélet-szerű) időkben, amikor a közrend amúgy is megszűnőben volt a járvány miatt, a józan szó süket fülekre talált, és a zsidók házai lángra lobbantak. Mintegy 350 zsidó közösség pusztult el Európa-szerte, főleg Ausztriában, Németországban, Spanyolországban és Franciaországban, de lemészárolták a zsidókat például Svájcban is. A megkeresztelkedés gyakran megmentette az üldözötteket, de viszonylag kevesen maradtak életben ilyen áron.
Strassbourgban például a polgárok lecserélték a zsidókat védő városi tanácsosokat, az új vezetés pedig máglyára küldött kétezer helyi zsidót. A kivégzéssel kapcsolatban fontos tényezőre világított rá egy korabeli történetíró: „A pénz ölte meg a zsidókat. Ha szegények lettek volna és az urak nem tartoztak volna nekik, nem égették volna meg őket.” A támadások természetesen fosztogatással jártak, de a meggyilkoltak javainak elrablása mellett az anyagi haszonszerzésnek volt egy másik aspektusa is. A zsidók legnagyobb adósai gyakran a nemesség soraiból kerültek ki. A magas társadalmi presztízsű, befolyásos, ám eladósodott nemesek sokszor az antiszemita megmozdulások élére álltak, hogy megszabaduljanak nemkívánatos hitelezőiktől.
A Kelet-európai zsidóság kialakulása
Bár a középkor kezdetén még a zsidók tőkéjük, szakértelmük, és nemzetközi kapcsolataik miatt védelmet kaptak a központi hatalomtól – vagyis a királyoktól – később az uralkodó és a zsidók közti alkuegyensúly felborult. A királyra egyre nagyobb nyomás nehezedett, hogy lépjen fel „védenceivel” szemben, ugyanakkor a zsidók egyre kevesebbet tudtak nyújtani az uralkodóknak. A folyamat logikusan torkollott a zsidók kifosztásába és kiűzésébe. A XIV – XV. században megkezdődött a zsidók kiűzése Nyugat-Európából. 1290-ben Angliából, 1394-ben Franciaországból, 1492-ben Spanyolországból, 1496/97-ben Portugáliából kellett távozniuk. (Vallási buzgalmában Nagy Lajos magyar király (1340-1380) is kikergette őket, ám miután belátta, hogy a magyarországi gazdasági élet nem lehet meg zsidók nélkül, visszahívta a száműzötteket.) 1421. és 1492. között elkergették őket Bécsből, Linzből, Kölnből, Augsburgból, Bajorországból, a morva királyi városokból, Perugiából, Vicenzából, Pármából, Milánóból, Luccából, Velencéből és egész Toscanából. A kiűzöttek keletre vándoroltak, és bár itt is érték őket atrocitások (1495-ben például kiutasították őket Krakkóból és Litvániából), sikerült letelepedniük Kelet-Európában, Lengyelország és Oroszország nagyvárosaiban. Ekkor alakult ki a második világháború idejére több százezres lakosságú krakkói és varsói zsidó közösség. A gazdasági élet, a kereskedelem és a pénzpiacok nyugathoz viszonyított fejletlensége miatt itt hasznosítani tudták szociológiai adottságaikat. Az európai zsidó populáció súlypontja keletre helyeződött át.
A Holocaust kiteljesedése, és lezárulása
Auschwitz "beindulása" után más haláltáborok növekvő méretekben kezdtek a módszeres és szisztematikus tömegpusztításhoz , így 1941 nyarától a Holocaust valóban kiteljesedett. Mai tudásunk és fennmaradt bizonyítok szerint összesen hat olyan koncentrációs tábor működött a nácik kezében - Lengyelország területén - melyekben tömeges népirtás, szervezett pusztítás folyt ipari méretekben. Ezekben összesen legkevesebb 3,6,-3,8 millió embert öltek meg:
1. Auschwitz haláltábor: itt 1,1-1,4 millió embert öltek meg
2. Treblinka haláltábor: itt 0,87 millió embert öltek meg
3. Belzec haláltábor: itt 0,6 millió embert öltek meg
4. Majdanek haláltábor: itt 0,36 millió embert öltek meg
5. Chelmno haláltábor: itt 0,32 millió embert öltek meg
6. Sobibor haláltábor: itt 0,25 millió embert öltek meg
hat haláltábor közül csak Auschwitzban alkalmaztak ciángázt, a többi öt tábor megmaradt a benzingáz alkalmazásánál. A tömegirtás "kiteljesedése" közben Himmler 1942 nyarán elrendelte a lengyelországi gettók felszámolását, így például a varsói gettóból közel 400 ezer zsidó szállítottak Treblinkába. A gettó felszámolása során 600 megmaradt zsidó fellázadt a nácik ellen. A felkelés leverése egy hónapon át tartott: 1943 április 19 és május 16 közt. Kiürítették a krakkói, lodzi és többi lengyel gettót is, így a háború végére a lengyel zsidóság szinte teljesen elpusztult.
A Holocaust egyik legtragikusabb fejezete azonban csak ezt követően jött el, amikor 1944. május 15 és július 9 közt, azaz 56 nap leforgása alatt elgázosították szinte a teljes magyar zsidóságot. Német adatok szerint – 437 ezer 402 zsidót deportáltak Magyarországról, s 15 ezer ember kivételével mind Auschwitz-Birkenauba kerültek. Auschwitz működésének ez volt a legnagyobb szabású megsemmisítési időszaka, hiszen sem előtte sem utána nem közelítették meg azt a volument, mely majdnem félmillió ember elgázosítását jelentette 56 nap alatt.
1945 –ben a harcok már Németország területén folytak, így a haláltáborok a szövetségesek kezére kerültek. A világ – főleg az USA közvéleménye - csak ekkor szerzett tudomást a Holocaust borzalmairól. Bizonyos információk már 1941-ben és 1942-ben is kiszivárogtak Nyugat-Európába és az USA -ba, de ezeket a forrásokat nem bizonyított mende-mondának tekintették a fejlett államok diplomáciai vezetői. Auschwitzből a háború alatt legalább 200 bizonyítottan sikeres szökés történt, és még legalább ugyanennyien menekülhettek el olyanok akikről nem készült semmilyen feljegyzés. A hatalmas auschwitzi haláltábor - éppen méretei miatt - nem volt tökéletesen biztosított. Ez a magyarázat arra, hogy innen lényegesen többen tudtak elmenekülni mint más, jóval szerényebb méretű haláltáborból. Az elmenekültek egy része nyilván információkat is kijuttatott Európa országaiba, így 1941 és 1945 közt a lengyelországi haláltáborok létezése, a tömeges elgázosítások, és krematóriumok működése sok emberhez eljutott.
Azonban a széles európai közvélemény csak akkor kapott "bizonyítékokat" a koncentrációs táborokban folytatott borzalmakról, amikor azok az amerikai vagy szovjet hadsereg kezére kerültek. A táborokat felszabadító katonák közt – főleg az amerikai hadsereg egységeinél – többen sokkszerű megrázkódtatásként szembesültek a 30-40 kg –ra fogyott túlélők és az egymás tetejére dobált holttestek látványával. A túlélők egy része olyannyira legyengült, hogy csupán mozgó csontvázakként imbolyogva ücsörögni tudott. (Ezeket az imbolygó, szervileg is sérült, egyensúlyozásra is csak nehezen képes "élőholt" embereket - imbolygásuk miatt- muzulmánoknak nevezték el fogolytársaik.) A háború 1945 tavaszán a végéhez közeledett azonban, így Hitler - belátva reménytelen helyzetét - 1945 április 30 –án öngyilkos lett berlini bunkerében. A második világháború 1945 május 7 –én véget ért Európában.