Sabbath - a pihenés napja
A Sabbat, vagyis a szombat a pihenés napja. Ilyenkor nemhogy dolgozni nem szabad, de semmilyen olyan tevékenységet végezni, amely valamilyen erőfeszítéssel jár. A Sabbat-tartás hagyománya szerves részét képezi a zsidó vallásnak, olyannyira, hogy ez az egyetlen vallási rituálé, mely a Tízparancsolatban is szerepel.
A szabadnap gondolata mögött az a magyarázat áll, hogy mivel Isten hat nap alatt teremtette az eget, a földet, a tengert és minden élőlényt, majd a hetedik napon megpihent, a hetedik napot (a hét vasárnappal kezdődik a zsidó naptár szerint) megszentelt napnak kell tekinteni és Isten teremtményei előtt pihenéssel tisztelegni. Hiszen ha Isten munkáját egy napra meg lehetett szakítani, akkor hogyan gondolhatja az ember, hogy az ő munkája annyira fontos, hogy azt nem lehet egy napra sem abbahagyni?
A kikapcsolódást, pihenést azonban a kívülálló számára terhesnek tűnő szabályok kötik meg. Nem szabad főzni, ház körüli munkát végezni, varrni, kötni, írni, szerelni és még sok más, munkának számító tevékenységet végezni. A lényeg az, hogy az ember ne csináljon olyat, amellyel környezetét uralhatja vagy megváltoztathatja, vagy amely alkotással és teremtéssel jár – hiszen például a villany felkapcsolásával is megváltoztatjuk a környezet, mivel világosság lesz.
A példa kedvéért, íme néhány olyan érdekes tevékenység, amelyekre Sabbat napján oda kell figyelni:
1. Tilos írni, illetve írást kiradírozni – ez vonatkozik feliratok kitörlésére is, vagyis ha egy étel csomagolásán felirat van, azt úgy szabad csak kinyitni, hogy a rajta lévő kép vagy írás ne sérüljön, tehát azokat kikerülve, vagy a betűk között lehet csak feltépni a csomagolást.
2. Tilos csomót kötni, illetve kioldani – ez nem vonatkozik olyan esetekre, amikor valami véletlenül csomózódik be, ez esetben a csomót ki lehet oldani.
3. Tilos röntgent készíteni, hiszen az egy végleges képet hoz létre.
4. Tilos egy új könyv összeragadt oldalait szétválasztani.
5. Tilos „Post-It”-ot használni.
6. Tilos papírt szétszakítani, ez vonatkozik a WC papírra is – ha azonban az emberi méltóságról van szó, lehet kivételt tenni, amennyiben az általános szokástól eltérünk, vagyis lehet WC-papírt használni, ha nem a perforáció mentén szakítjuk le (bevett szokás általában péntek délután előre leszaggatni a papírt).
7. Tilos gyümölcsöt facsarni – kivételnek számít, ha a gyümölcs levét valami olyasmire öntjük, ami felszívja, például ha halra citromlevet facsarunk az egészen odáig megengedett, amíg a hal felszívja a citromlevet, ha tócsa keletkezik körülötte, akkor tilos.
Ez az utolsó nyári hónap, amikor minden zsidó tudja, hogy van még 30 nap az újévig. A szentély fennállása idején Izraelből futárok vitték az újhold megjelenéséről szóló hírt mindenkinek, ezután elkezdődött a bűnbánó napokra való felkészülés: betakarították a termést, a talmudi iskolában pedig disputahónapot tartottak. Az hónap nevét Kr. e. 578 után, a fogság idején vették át a babilóniaiaktól. Egyetlen fontos vallási jelentősége van napjainkban az ünnepnek: a zsinagógákban minden reggel (szombatot kivéve) megszólal a sófár (a szó jelentése széphangú, kosszarvból készült kürt, ami a pásztornépek egyik legősibb hangszere, ugyanakkor emlékeztet arra, hogy Izsák helyett egy kost áldozott fel Ábrahám). A hagyomány előírja a kürt egyes hangjainak időtartamát és a jellegét: egymást kell váltaniuk a hosszan elnyúló kiáltásoknak (tekia), a fájdalmasan megtört panasz-szónak (sevarim) és a szaggatottan riasztó harsonahangnak (terua). Azért jelentős ez a hangszer, mert szinte végkísérte a zsidóság történetét: az egyiptomi kivonuláskor, a Sínai (Szináj) hegyen kapott tízparancsolatkor, Jerikó elfoglalásakor, azaz a legfontosabb történelmi eseményekkor megszólalt. Ma már csak újévkor és Elul hónapban szólal meg.A hónap központi gondolata a megtérés (héb. tsuvá). A kürt tehát ma is figyelmeztet azokra a „félelmetes napokra", amikor a nép Jahve elé járult.
A zsidó újév egy tíznapos ünnepkörből áll, ezek reflektálnak a múltra és a jövőre, ezért is a zsidóság körében úgy ismertek, mint az „áhítat napjai" (Yamim Noraim). Az ünnepkör első két napja a ros hasana, amikor az újévet és a teremtést ünnep-lik. Ilyenkor Ábrahám és Izsák történetét olvassák a Teremtés könyvéből, és ez kerül a liturgia középpontjába. A négy újévközül a legjelentősebb a zsinagógai újév. A Talmud előírása szerint tisri hónap 1-től kezdődik. Ez az egyetlen ünnep, amely két napig tart. Ennek hagyománya Jób könyvére vezethető visz-sza, itt ugyanis az emberi sors fölött álló égi döntésre kétszer szerepel ugyanaz a kifejezés: „eljött a nap". A javnei iskola alapítója, Jochanan ben Zakkáj „hosszú nap"-nak (jómá diarichta) nevezte, mert a tisri hónap elsejére és másodikára esik. A legismertebb héber neve Ros Hasana, jelentése „az év feje", a fej a Bibliában ugyanis a kezdetet is jelenti. Az ünnep másik közismert neve jom hadin, vagyis az „ítélet napja", ettől a naptól számítva ugyanis minden ember számot ad tetteiről Isten előtt, és ítéletben részesül: örömre, bánatra, boldogságra vagy szenvedésre ítéltetik. Sokan úgy gondolják, hogy három könyv is létezik: az elsőbe az igazakat, a másodikba a gonoszokat, a harmadikba az átlagosakat írják, akik a megtérés tíz napja alatt (jom kippurig) még bizonyíthatják jó szándékukat. Ehhez kapcsolódik a legismertebb és legkedveltebb népszokás, az újévi jókívánságok, amelyeket az újév estéjén a zsinagógából kilépve mondanak a zsidók egymásnak: „lesaná tová tikatévú" (Jó esztendőre legyetek beírva). Az ünnep másik neve a kesze (gyülekezés), ami utal arra, hogy ilyenkor a családtagok és rokonok találkoznak. A hagyomány a jom harat olám (a világ születésnapja) nevet is hozzá kapcsolja, ami abból az elképzelésből származik, hogy Isten ezen a napon teremtette a világot. Végül még jom truianak (riadó napja) is nevezték, mert ezen a napon szólalt meg a már említett ősi hangszer, a sofár.
Mivel a Ros Hashanah-t mindig a tisri hónap 1-én ünneplik, a jom kippur mindig tisri 10-re esik. A bűnbánat és megtérés ünnepe, ami az ember és a Teremtője közötti kapcsolat helyreállítására irányul. Az ünnep (héber t'shuva) visszatérést jelent, vagyis egy jövőre irányuló cselekedetet, ami az Isten és ember között fennálló kapcsolat, illetve rend helyreállítását célozza meg.
A szentély fennállásának idején csak ezen a napon léphetett be a főpap a szentélybe, a szentek szentje színhelyére, mivel itt zajlott az ünnepi liturgia. A közösség ekkor két kecskét hozott, és sorsvetéssel döntötték el, hogy melyik lesz Jahvénak áldozva és melyik Azazelnek (tulajdonnév, feltehetően egy démon neve). Ezután a főpap az Azazelnek szánt bak fejére rátette a kezét, ami kifejezte, hogy a nép bűneit ráruházta a kecskére. Utána meg kivezették a kecskét a pusztába. Ez a cselekedet is tükrözi azt az ókori elképzelést, miszerint a puszta vagy a sivatag a démonok és rossz szellemek lakóhelye. A Jahvénak választott kecskét pedig feláldozták a nép bűneiért. A liturgia középpontjába Áron áldozata és Jónás könyve kerül. A liturgia pontos leírását a Leviták könyvének tizenhatodik fejezete tartalmazza.
Az ünnepet egész napos (24 órás) teljes böjttel, őszinte megtéréssel és imával töltik. Ezáltal kérnek bocsánatot Istentől az elmúlt évben esetleg elkövetett bűnök miatt. Az ünnepet az ún. bűnbánó napok előzik meg, amelyek Ros Hasanától kezdődnek. Az ünnepnek van egy történelmi gyökere, a hagyomány szerint Mózes ezen a napon kapta meg a második kőtáblát, mely bizonyítéka Isten bocsánatának és engesztelésé-nek az aranyborjúval való lázadás után. És van egy természeti jelentősége is - eszerint az „ősi időben ilyenkor a fiatal, eladó sorban levő lányok a mezőre vonultak, és körtáncot lejtettek, a bámészkodó fiúk szeme láttára és nyilván nagy örömére".
A zsidó vallásosságban a megtérés az egyetlen útja a bűnöktől való szabadulásnak, főként mert a jeruzsálemi szentély pusztulásával megszűnt az áldozatbemutatás. A héberben nem létezik a bűnbánat szó, ezért használják helyette a megtérést. A bűnös a gyászolóhoz hasonlóan az ókorban megszaggatta ruháit, böjtölt, sanyargatta magát és hamuval szóra meg fejét. Emellett Joel próféta hangsúlyozza a szív és lélek megtérését (Joel 2,13). Nagy vitát váltott ki a Tízparancsolat szövegében szereplő „féltékeny Isten" (Él kana) fogalma. Ez a kifejezés antropomorf módon beszél Istenről, aki jóságos, aki Atya és semmiképpen nem bosszúálló. Ezt hangsúlyozza az engesztelő nap a Viduj imában: „Te fogadod irgalommal és jóakarattal imáinkat" vagy a „Az Örökkévaló a te Istened, (egyedül) ő az Isten, a megbízható Isten, aki megtartja szövetségét és szeretetét azok számára, akik szeretik Őt, és akik megőrzik parancsolatait, ezer nemzedéken át" (Mtörv 7,9).
A Talmud szerint a bűnbocsánat csak akkor érvényes, ha megtörtént a kártérítés. Ezért a vallásos zsidók jom kippur előtt igyekeznek elfeledtetni Istennel a bűneiket. Azonban a hagyomány szerint a megtérés csak akkor érvényes, ha önmaguk vagy Isten ellen követtek el bűnt. Ha embertársaik ellen vétkeztek, akkor azt kötelesek jóvátenni (héb. ad-sejörace esz-chavéraj = amíg meg nem békíti a felebarátját). A jom kippur ima (melyben negyven bűnt sorolnak fel, amelyek erkölcsi és társadalmi jellegűek, nem pedig vallási vagy rituálisak) végén bűnvallomást tesz (többes számban, hogy nehogy valakit megsértsen). Három fő bűnt tartanak számon: gyilkosság, vérfertőzés és bálványimádás. Ezeket életük árán sem szabad elkö-vetni.
Az ünnep előestéjén a rabbi körbejár a Tóra-tekerccsel és közben zsoltárverseket mond. Ezután egy elöljáró társával a kántor mellé áll, mert így rabbinikus bíróságot (bét din) alkotnak. Erre azért van szükség, mert ezáltal hatalmazzák fel a közösséget, hogy a hitehagyott zsidókkal együtt imádkozzanak. Ezután eléneklik háromszor a hagyományos Kol-nidré dal éneket, ami valójában nem is ima, hanem egy ünnepélyes nyilatkozat, amely az elmúlt év alatt meggondolatlanul tett fogadalmak és ígéretek feloldását szolgálja.
Az őszi napéjegyenlőséget követő első holdtölte jelzi az ünnep kezdetét, ami Tishri hónap 15-ét jelenti és a peszách-hoz hasonlóan egy hétig ünneplik. Ez alkalommal Mózes és Salamon szentélyavató beszédei kerülnek a liturgia közép-pontjába. Ez is egy fontos mezőgazdasági ünnep volt, hiszen ekkor ünnepelték a termés betakarítását. Ezt jelzi az ünnep héber neve is, hiszen a chag haaszif betakarítást jelent. Ez egyben utal arra is, hogy ilyenkor adnak hálát Istennek a bőséges termésért. Az ünnep alkalmával egyben kérik Isten áldását a következő év termésére is. De történelmi ünnep is, hiszen ekkor emlékeznek meg a zsidók a negyvenéves pusztai vándorlásról, mely során őseik sátrakban, vagyis ideiglenes hajlékokban laktak. Ilyenkor a zsinagógák és a házak udvaraiban sátrat állítanak fel, ezekben étkeznek és mondják a kiddust (boráldást).
A sátor mellett a sukkot legjelentősebb tartozéka az arbáá mínim (ünnepi csokor), a négy termés csokra, mely Izrael négy jellegzetes termését tartalmazza: etrog (citrusalma), luláv (pálmaág), hádász (mirtusz), aravá (fűzfaág). Ezzel a csokorral járják körbe a sukkot minden napján egyszer a zsinagógát, az utolsó napon pedig hétszer.
Az ünnep nyolcadik napja, ami valójában különálló ünnep, a Sh'miní Atzerst. Ez alkalommal imádkoznak az esőért, ami a jó termést biztosítja. A záróünnep másnapja, a Tóra örömünnepe (Simkhas Torah), amikor befejeződik Mózes öt könyvének az olvasása, amely ezen a napon újra is kezdődik. A Tóra-tekercseket mind kiemelik a frigyszekrényből és hétszer körbejárják vele a zsinagógát. Másnap délelőtt pedig minden férfit felhívnak a Tórához.
Az idén december 22-én lesz. Egyik legjelentősebb történelmi ünnepe a zsidóságnak, hiszen nagyon ritka esemény egy győztes szabadságharc a zsidóság történetében. Ezért nem véletlen, hogy a makkabeus hősök emlékünnepe ilyen közkedveltséggel rendelkezik. A győzelem eseményére már Kr. e. 163-ban, egy évvel Jeruzsálem felszabadítása, a Szentély megtisztítása és újjáavatása után ünnepként gondoltak. A hanukka jelentése is tükrözi a jeruzsálemi templom és az oltár másodszori avatását. Érdekes, hogy a Talmud csupán egyetlen történet során beszél a hanukkáról. Eszerint a felszabadulás után meg akarták gyújtani a Szentélyben az örök lámpást (menórát), de csupán egy napra való olajat találtak, és új, megszentelt olaj készítése még nyolc napig tartott volna. A történet elmeséli, hogy ez a kevés olaj csodálatos módon elég volt egészen az új olaj elkészítéséig. Ez az olajkorsó szimbolikus jelentéssel is bír: egy kis nép, akárcsak az a kevés olaj, képes győzelemre jutni az Istenbe vetett hite és bizalma által.
Az ünnep első napjától kezdve minden este meggyújtanak egy gyertyát a hanukkiján (8+1 ágú gyertyatartó), mert úgy tartják, hogy a szent dolgokban mindig csak növekedni szabad. Ez alkalommal megajándékozzák egymást, és a család igyekszik minél több estét együtt eltölteni. Az együttlét alatt a gyermeke a hagyományos héber betűs pörgettyűvel, a trenderlivel játszanak (héb. szövivon). A négy héber betű egy mondat rövidítését foglalja magába: Nész (]) Gádol (j) Hajá (n) Sám (w) - nagy csoda történt ott. A hanukka nem munkaszüneti nap, a családok, illetve rokonok este összegyűlve együtt ünnepelnek.
Mózes születésének és halálának évfordulója. A tél végén, egy héttel purim előtt ünneplik. Ilyenkor egy táblát akasztanak ki a házaik falára, a következő felirattal: Misenichnász ádár, marbim beszimchá — „Mihelyt beköszönt ádár, meg kell sokasítani az örömöt". A felirat mellé két halat is szokás rajzolni, egyrészt azért, mert ádár hónap a Halak jegyében (állatövi jegyek között), másrészt meg azért rajzolnak kettőt, mert a zsinagógai szökőévben két ádárt (a fent említett szökőévekben beiktatott egy hónap) is tartanak.
A legnagyobb zsidó örömünnep, mely folytatja és fokozza a Zájin ádárt. Általában Ádár hónap 14-15-én ünneplik. Gyökere a fra-par-pur - első óperzsa halotti ünnepre és a babiloni újévre megy vissza. A zsidók ezt a két ünnepet ötvözték, amely később zsidó jelleget öltött. Az ünnep purim (rWP) szóból származik, melynek jelentése sors, ami magában hordozza az ünnep lényegét: beszél a hajdani zsidók életéről a perzsa birodalom uralkodása alatt. Ez alkalommal felolvassák a megilából (kézzel pergamenre írt tekercs-könyv) Eszter történetét. Nagyon érdekes ennek a könyvnek a története, hiszen a Szentírás harmadik nagy egységének, a Szent iratoknak (Ktuvim) kanonizálás során - amit az 1. században a javnei iskola végzett - vita támadt a kánonba való felvétele körül, mivel nem fordul elő benne Isten neve. Az örömünnep megülése azonban szomorúsággal kezdődik, hiszen az előtte levő napot Eszter böjtjeként tartják számon, aki a hagyomány szerint élete kockáztatásával mentette meg népét, de mielőtt elindult felkeresni a királyt a nép érdekében, böjtöt rendelt el. Az ünnepet követő napot susán purimnak nevezik, mert a perzsa fővárosban, Szuzában (héb. Susán) szabadultak meg a zsidók támadóiktól. Ezzel a nappal a vidámság kicsit meghosszabbodik.
A héber shavuos szót használják a hetek (hét) megnevezésére. A görög Pentecost az ötvenedik napot jelenti. Legismertebb nevében (shavuot) hordozza a hetes számot, mert hétszer hét nap telik el a peszah óta az ünnepléséig. Az ókorban ennyi időt vett fel az aratás, míg el tudták készíteni az új kenyeret. Ezért is nem határozza meg a Tóra a pontos idejét, csupán annyit, hogy a peszáh utáni ötvenedik napra esik. A kinyilatkoztatás és a törvényadás ünnepeként tartják számon, mert ez alkalommal emlékeznek meg arról, hogy a Sínai-hegy tövében álltak, hogy átvegyék a kőtáblát, melynek tanítását ma is kell terjesszék a földön. Tehát ezáltal kifejezésre jut, hogy a zsidóság az isteni tan hordozója.
Az ünnep jelentőségét a zsidóság körében kiemeli, hogy több néven is számon tartották.
1. savuot (hetek ünnepe) - a legismertebb elnevezés, mely arra utal, hogy a peszah másnapjától számított ötvenedik napon ünnepelték.
2. jom habikurim (az új teremtés napja) - az ünnep alkalmával mutatták be a hajdani Szentélyben az új kenyeret. Ekkor nagy zarándoklatot tartottak Jeruzsálembe.
3. zmán matán toraténu (a Tóra-adás időpontja) - a Tízparancsolat elhangzásának évfordulója. Ezért olvassák fel a zsinagógákban az erkölcs alaptörvényét.
4. aceret (záróünnep) - a hagyomány szerint ezen a napon zárul a peszah ünnepével kezdődő ünnepsorozat vagy ünnepkör. A hitük szerint az egyiptomi szolgaságból való szabadulás is csak az isteni törvény elfogadásával és betartásával vált lehetségessé. Ezért is hiszik, hogy az igazi szabadságot csakis a lélek szabadságával nyerheti el az ember.
Nem véletlen tehát, hogy a peszahot, a fizikai szabadulás ünnepét összekötötték a savuottal, a Tóra-adás vagy lelki szabadulás ünnepével.48
Az ünnep első éjszakáján virrasztanak, aminek külön liturgiája van: Szentírást magyaráznak és irodalmi szemelvényeket olvasnak fel. A savuot délelőtti központja a Tíz Ige. A második nap prófétai olvasmánya a „fügefa nem virágzik, szőlőtő termést nem hoz, kipusztult a virág a mezőről, a nyáj az akolból: de én ujjongok, Istenemben bízom, a segítség urában", ami kifejezi a minden nehézség, illetve csapás ellenére fennmaradó zsidó reménykedést.
A számolás periódusa (héb. Sefira), vagyis a peszach és a savuot közti időszak a fogság (Kr. e. 586-538) után a nemzeti gyász ideje lett. A hagyományőrző zsidók ebben az időszakban tartózkodnak az ünneplésektől és az esküvőket a harmincharmadik napra tervezik, mert ezen a napon szünetet tartanak.
A zsidó nép történelme folyamán rengeteg szenvedésen ment keresztül. Vannak időszakok, amikor a hitükért meghalt mártírokra emlékeznek, pl. peszah és savuot között a Bar-Kochba vezette szabadságharc és a keresztes hadjáratok pusztításai emlékére tartanak ünnepet. Ilyenkor nem szokás a férfiaknak borotválkozni, sőt lág-baómer (ómerszámlálás harmicharmadik napjának kivételével) esküvőt és nagyobb vigasságot sem tartanak. Hasonló gyászhetek vannak nyáron, a jeruzsálemi Szentély pusztulásának évfordulója (áv hónap 9-e) előtt három hétig. Az évforduló előtt kilenc napon át nem esznek húst, vagyis részleges böjt van. Ezt az időszakot nevezik tejes napoknak.
Ez az ünnep egy teljes (tisá beav) böjtnap. Ilyenkor nem esznek és isznak semmit előző esti napnyugtától egészen másnap estig, a csillagok feljöveteléig. Úgy tartják, hogy ezen a napon pusztult el mind a két szentély (Kr. e. 586-ban és Kr. u. 70-ben).
A népi szokás szerint az ünnep előestéjén a férfiak nem húznak bőrcipőt, hanem vászonpapucsban ülnek a zsinagógákban, az alacsony padokban és közösen mondják el Jeremiás siralmait. Régi szokás a temetőlátogatás is, amely során a temetőkben levő műemlékeket és híres rabbik sírjait látogatják meg, könyörögve a Mindenható megbocsátó szeretetéért.
Tu BiSvát Svát hónap 15-ére esik.
A zsidó naptár több féle újévet különböztet meg. Van az ún. polgári újév, mely ősszel, Ros HaSanakor kezdődik. Van az ún. vallási újév, melynek a kezdete Peszach ünnepe, tavasszal. És van a növényvilág újjáéledésére is egy új év, egy új kezdet, hiszen Izraelben ebben az időben van vége a télnek és éled újjá a természet. Ekkor kezdenek el rügyezni és hirtelen virágba borulni a fák, és ekkor kivirul az egész ország....
Ettől a naptól kezdve számítják a fa gyümölcseire vonatkozó különböző törvényekkel kapcsolatos időpontokat is.
Ilyenkor szokás különböző gyümölcsöket enni ( a hagyomány szerint 15 félét), általában azokat, melyet a Tóra említ, mint Izrael földjén honosokat: szőlőt, datolyát, fügét, gránátalmát, olajbogyót.
- Svát hó 15, e naptól számitják a gyümölcs tizedével és hasonló törvényekkel kapcsolatos idöpontokat.
- Izraelben e napon szokás facsemetéket is ültetni, hiszen az állam megalakulása elötti idökben szinte letarolták az erdöket és ültetvényeket.
( Ehhez hasonló volt Magyarországon is a Madarak és Fák Napja megünneplése..)
És miért pont TU Bisvát?
Mert a héberben a betüknek is számértéke van, így a "tet" betüé 9, a "vav" betüé 6, aminek összege 15, vagyis Svát hó 15-e.
Egyszerübb lenne a 10+5-ös megoldást választani, az viszont egy "jod"ból és egy "hé" ből állna (JAH), ami viszont Isten neve. Ezt nem használhatják, ezért lett TU...
Viszont üzen számunkra ez a JAH ezen az ünnepen is, mert itt is Isten jelenlétét, jelenvalóságát láthatjuk.
Még az az 5 gyümölcs is ezt jelzi:
-a gránátalma és a füge sok magja utal az Örökkévaló 613 parancsolatára, Törvényeire, Isten jelenlétére.
-a szőlőből bor lesz. A bor pedig a hálaadás pohara, Jesua kiontott vére, mely emlékeztet a bűnbocsánatra, a kegyelemre, az új életre, a szövetségre.
-az olajbogyóból és a datolyából olaj lesz. Ez az olaj pedig alkalmas a felkenetésre, az uralomra, és a Szent Szellem, a kenet szimbóluma.
Csodálatosan szép, ahogy Isten az Ő teljességét és egységét adja a Szentháromságban- még a
kézzelfogható, érzékelhető gyümölcsökön keresztül is. És ez az 5 gyümölcs lett Izrael jellegzetessége....A teljesség adatott ajándékba Isten népének.
Ezek a gyümölcsök mind édesek, tele tápanyaggal, energiával.
Istennel való kapcsolatunk is ha élő és eleven, akkor éltet, táplál, és édes...Öröm.
A mózesi Törvény (Tóra) által meghatározott, hét ünnepből álló évi zsidó ünnepkör első, tavaszi ünnepe, amelyen Izrael Egyiptomból való szabadulására emlékeznek. Niszán hónap 14. napján kezdődik, amely a mi időszámításunk szerint körülbelül március–április fordulójára esik.
Középpontjában a pészachi bárány (páskabárány) feláldozása és elfogyasztása áll, amely arra emlékeztet, hogy a halál elkerülte (pészach = elkerülés) azokat a családokat Egyiptomban, amelyek egy bárány vérével jelölték meg ajtófélfáikat, míg minden más családban meghalt az elsőszülött azon az éjszakán. Az ÚR utolsó csapása az egyiptomi és az izraeli családokat egyaránt sújtotta. Maga az ÚR ment át Egyiptomon és ölte meg az elsőszülött fiút minden olyan családban, ahol egy bárányt meg nem öltek helyette. De ott, ahol hittek az előzetes figyelmeztetésnek, a család feláldozott egy bárányt, és a vérét felkente az ajtófélfára, életben maradt az elsőszülött fiú. Izrael a bárány vérének védelme alatt így menekült meg Egyiptomból.
A jeruzsálemi zarándokok a Tóra előírása szerint kovásztalan kenyérrel és keserű füvekkel ették a bárányt. Noha a bárányevés rituáléja mára megszűnt, a nagy családi ünneplés, a kovásztalan kenyér, a keserű fű továbbra is része maradt a juadizmusnak. A törvény szerint az idősebbek az ünnepen kötelesek elmondani a gyermekeknek a kivonulás történetét, hogy ébren tartsák a nagy szabadulás emlékét. Ez az intézkedés több mint háromezer éve érvényben van. Nem sok zsidó gyerek van, aki nyolcéves koráig ne tudna mindent az egyiptomi kivonulásról, és ne érezné át, hogy az saját történetének eltéphetetlen része. (forrás: zsidó.com)
A Talmud a maga rendszerező módján kialakított egy rendet – héberül szédert – a peszáchi szertartás lefolyására. Idővel a széder vált az ünnep közismert nevévé.
Jézus a tanítványai körében fogyasztotta el a zsidó húsvét (pészach) első napjának előestéjén az utolsó vacsorát. Az úrvacsora mai szertartása Jézus és a tanítványok utolsó vacsoráját idézi.
Jézus és a tanítványok utolsó vacsoráján azonban nem volt bárány, csak kenyér és bor. A vacsora fontos része hiányzott! Jézus ezzel azt szemléltette tanítványainak (akik ezt akkor még bizonyára nem értették), hogy ő maga lesz az áldozati bárány. Még aznap éjjel elfogták, másnap pedig keresztre feszítették.
Ahogy a megölt bárány vére megoltalmazta Izrael népét, úgy menti meg a megfeszített messiás vére a benne bízó embert a bűn miatt elveszett állapotából.